Még egy sárga óriás a Pegazusban

Ez a bejegyzés lassan már egy éve hevert virtuális fiókomban. Akkor több estét szenteltem a Pegazus csillagkép kettős és többes csillagrendszereinek. Az erről szóló bejegyzés itt olvasható. Most gondoltam kiegészítve közzé teszem. Íme:

Újra az ég alatt

Kattintásra nagyítható

December 4-én végre, hosszú idő után, ismét sikerült kiszabadulnom a csillagos ég alá. Erre az alkalomra nem terveztem sok mindent, inkább a Hold-Mars-Vénusz "együttállásra" koncentráltam. Még péntek este kutyasétáltatás közben gyönyörködtem a Hold vékony sarlójában és a mellette látszó Vénusz ragyogásában. Ekkor nem volt sem időm, sem felszerelésem közelebbről megnézni őket. Szombaton ismét munka foglalt le, de azért sikerült egy holdsarlós képet lőni a város közepéből, ez látszik balra. Vasárnap végre eljött az én időm.

A Szűz kettősei

Május vége felé, a pünkösdkor elvonult hidegfront után végre kitisztult az esti égbolt, így én is több alkalommal tudtam távcsövezni, felfedezve a Szűz csillagkép kettős csillagait. Azonban központi csillagunk is tartogatott érdekességet, továbbá a Jupiter is fennen ragyog a nyugati égen, így az is érdekes célpontot kínált. Vegyük sorra az ég május utolsó heti történéseit.

A tranzit napja

Május 9-e fontos és látványos csillagászati jelenséget tartogatott az érdeklődők számára, ugyanis délután haladt el a Merkúr a Nap korongja előtt. Ez a jelenség nem is olyan ritka, 100 év alatt 13-14 eset is lehetséges. Májusban 7, 13 és 33 éves periódusban fordul elő, hogy tőlünk, a Földről nézve a legbelső bolygó korongja láthatóvá válik a Napon. A legutóbbi átvonulásnak nevezett jelenséget 2003-ban figyelhettük meg hazánkból, míg a következőre három évet kell csak várni, az 2019-ben lesz, de már novemberben.

A Rák halmazai

A Rák az állatöv negyedik tagja, kora tavasszal magasan dél felé látszik, az Ikrek és az Oroszlán csillagképe között. Egyébként halvány, jellegtelen csillagkép, fényes csillagokat nem tartalmaz és olyan jól kivehető formát sem alkotnak csillagai, mint pl. az Oroszláné, melyekben egy fekvő állatot lehet felismerni. Egy látványossága mégis van a csillagképnek, amit az ókor óta ismer az emberiség, mégpedig a tiszta égen szabadszemmel is látható, hatalmas kiterjedésű nyílthalmaz.

Márciusi Hold

Márciusban háromszor tudtam fényképezni a Holdat. Ezekből a felvételekből nyújtok át egy válogatást, mellyel rövid holdsétára invitálom a Tisztelt Olvasót. Megjegyzem, a képek magyarázatánál, ahol lehet a holdi alakzatok elnevezését magyarul, vagy a magyarban használt alakban használom, de utána zárójelben a hivatalos nevét írom.

Március 14-én készítettem el az e havi első holdfelvételeket. Ekkor a Hold az első negyed táján volt, amit a köznyelv félholdnak nevez. Már késő délután a mélykék égen is látszott kiflihez hasonló alakja, bár a Nap még fent volt, de már erősen nyugaton járt. A bulvársajtó emlegetett már szuperholdat meg vérholdat, nekem most kék holdat sikerült fényképeznem.

Felbontás teszt

Március 9-én ismételten felhőmentes égbolt ígérkezett, így ismételten kiültem a távcső mellé. Ezen az estén csak két célom volt. Az egyik, hogy az előző bejegyzésben említett Éta Orionis csillag másik tagját meglássam, a másik, hogy elkészítsem első bolygófotómat a Jupiterről.

Egész nap kellemes idő volt, napsütésben és kora tavaszi melegben élvezkedhettünk. Az este leszálltával viszont jött a böjt, az erős pára képében. A műszer és minden, ami a szabad ég volt percek vastagon vizes lett. A lecsapódó pára belepte az optikákat is, amiket nem győztem párátlanítani, hogy lássak is valamit. Az égre tekintve a Tejutat inkább sejteni lehetett, mint látni, a Kis Göncöl viszont épen kivehető volt.

E mostoha körülmények ellenére úgy döntöttem, hogy ismételten megnézem  az Éta Orionist. Az észlelés megismétlésének voltak előzményei. Az ezt megelőző posztomat olvasta egy aradi amatőr társam, Mircea, aki a Csillagváros fórumon felhívta a figyelmemet arra, hogy a távcsövem elméletileg fel tudja bontani és meg tudja mutatni az Éta Orionis másik tagját is.

Biztosan volt már úgy a T. Olvasó, hogy valamilyen félreértés miatt, teljesen meg volt győződve egy hibás dologról. Nos én is így voltam a távcső felbontását illetően. Egy réges-régi rossz számítás miatt, eddig úgy gondoltam, hogy a 2"-nél szorosabb párokat nem láthatom meg, mert a távcső nem mutatja meg a csillagokat. E beszélgetés hatására utána olvastam, utána számoltam és elméleti felbontásnak az 1"-es eredményt kaptam.

Alkonyat után így ráálltam az Éta Orionisra és a legnagyobb, 200-szoros nagyítást adó okulárt tettem be a távcsőbe. Belenézve, nem akartam a látottakat elhinni, Mirceának igaza volt! A látómezőben ott ragyogott a fényes Éta Orionis és szorosan mellette a kissé halványabb kísérője. Ezt a csillagot a múltkor használt 111-szeres nagyítás nem volt képes megmutatni.

Észlelőnaplómba ezt írtam: "DA 5, Éta Ori: Azonnal látszott a két csillag, bár először nem mindig vált el a két korong. Hosszabb szemlélés után már biztosan látszott a nagyon-nagyon szűk rés, a kettős szépen felbomlott. A sep: 1,7"-re, a PA:82°-ra becsültem. A két tag közötti DM:1,5 különbség szembeötlő volt. A csillagok körül halvány haló is látható volt. Ez a páros felbontási tesztre is jó. A levegő nagyon párás volt, a műszerek és a felszerelés percek alatt vizes lett. A rossz átlátszóság ellenére sikerült felbontanom a párt. Rajz készült. Most már három tagot láttam az Éta Ori rendszerben." És íme amit láttam:

A felbontott Éta Orionis kettős csillag. Kattintásra nagyítható.

Megnyugodtam, hogy azért jó kis távcsövem van, ezek után már ilyen szoros párokra is vadászhatok. 
Amíg csodálkoztam és rajzoltam, a Jupiter is szépen feljebb került az égbolton, így már alkalmasnak ítéltem, hogy nekikezdjek az észlelésének, videózásának. Erről itt lehet bővebben olvasni.

Ha már a műszerekről volt szó. Összeszedtem az általam használt távcső adatait, az okulárokat és egyéb kiegészítőket. A lap tetején, a bejegyzések mellett egy új oldalon lehet megnézni a felszerelést és az egyéb észleléshez használt forrásokat, kiadványokat.

A Jupiter felemelkedése

Március 9-én ismételten felhőmentes égbolt ígérkezett, így ismételten kiültem a távcső mellé. Ezen az estén csak két célom volt. Az egyik, hogy az előző bejegyzésben említett Éta Orionis csillag második tagját meglássam, erről majd később számolok be. A másik, ami e bejegyzés tárgya, hogy elkészítsem első bolygófotómat a Jupiterről.

Búcsú az Oriontól, búcsú a téltől

Mostanában úgy látszik az időjárás csak péntek esti észleléseket tesz lehetővé. A múlt héten is pénteken volt derült az ég, és ezen a héten is csak pénteken szakadozott fel a felhőzet, amit ki is használtam, hogy folytassam az Orion csillagkép kettős csillagainak megfigyelését, rajzolását. Az Orion korábbi megfigyelésiről készített bejegyzés megtalálható itt és itt.

A tél legfeltűnőbb csillagképe az Orion, személyes kedvencem, alkonyatkor már túl van a delelésén, a délnyugati égen pompázik. Érdekességeinek részletes megfigyelése már egyre nehezebb, ugyanis a megfigyelő helyemről nézve csillagai már elmerülnek Esztergom városi fényeiben, a halványabb csillagok fényét kioltja a város fénykupolája.

A fényesebb csillagpárokat így is sikerült megfigyelni, lerajzolni, a bejegyzésben említett látványosabb kettősök elhelyezkedését az alábbi térkép mutatja.

Az észlelt csillagok helyzete az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Az este beálltával első célpontom a Rigel felett található szabad szemmel nem is látható páros volt, melynek csak katalógus neve van. A páros felfedezője William Herschel volt, aki 1782 október 4-én H I 54 számon vette fel kettőscsillagokat tartalmazó katalógusába.
Így írta le a kettőst: "In malleolo sinistri cruris [A baloldali boka pántján]. Kettős. Közel 3/4 fokkal előzi meg a tau [Orionist] a theta és tau Orionis vonalának folytatásában. Nagyon egyenlőtlen. L. [főcsillag] r. [vörös] S. [kisérő] dr. [homályos vörös]".

F.W. Struve 1820-ban újra észlelte és kimérte a csillagok pozícióját. Ő STF 667 számon rögzítette Pulkovoi katalógusába.

Én nehezen láttam meg a kísérőt. Ebben közrejátszhatott a párás ég. Először 50-szeres nagyításban vizsgáltam a területet, de nem láttam kettős csillagot. Aztán okulárt váltottam és a 111-szeres nagyítás végre megmutatta, felbontotta a kettős csillagot. A tagok nagyon közel látszanak egymáshoz, de kis rés a két csillagkorong között azért észrevehető. A távcsövem elméleti felbontása 2", a két csillag távolsága éppen felette van. A páros egyébként viszonylag halványnak mondható, mint említettem szabad szemmel nem, csak távcsővel pillantható meg. A felfedezőnek igaza volt, nagy a fényességkülönbség a tagok között.  Herschel pozíciószögnek 313°-t adott meg, én 316°-t mértem, a szeparáció (azaz a két csillag szögmásodpercben mért távolsága) változatlan 234 éve, én 4"-re becsültem, ami egyezik a katalógus adatokkal.

Így nézett ki távcsövemben a kettős csillag:

AZ STF 667 nagyon szoros kettős csillag. Kattintásra nagyítható.

A kettős tőlünk 970 fényévre van. A főcsillag egy, a Napunknál 18-szor nagyobb és 153-szor fényesebb narancssárga színű óriás csillag. A színét jól ki lehetett venni a távcsőbe tekintve is.

Következő célpont a 25 Orionis nevű csillag volt, ahol egyszerre két kettős rendszert sikerült megfigyelni. Elöljáróban nézzük meg mit láttam a távcsőben.

A 25 Orionis két rendszer egy látómezőben. Kattintásra nagyítható.

Az egyik kettőscsillag már első pillantásra észrevehető. A látványt uraló, fényes 25 Ori nevű csillagtól balra fent (északkeleti irányban) látható. Katalógus jele STF 708. Első megfigyelése 1782-ben történt. Ez a csillag sem szabad szemes, csak távcsővel látható. A rendszer főcsillaga a Napunknál 4-szer nagyobb és 290-szer fényesebb, kékes fehér színű, forró óriás, mely 1770 fényév távol van tőlünk. Halványabb kísérője szorosan látszik mellette, a távcsövem még éppen réssel bontotta fel. A színét nem tudtam jól kivenni. Pozíciószögét (PA): 320°-ra mértem, szeparációját 3"-ra becsültem. Ez is egyenetlen fényességű pár, bár az előzőhöz képest kisebb a tagok fényessége közötti különbség.

A második rendszer nem kettőt, hanem három csillagot foglal magába. Ennek tagja a már említett 25 Ori (a rajzon a legfényesebb csillag) és attól jobbra lefelé (délnyugat irányban) az első kettő csillag. A rendszer 1040 fényévre található a naprendszertől. Maga a 25 Orionis egy kék színű csillag, mely kétszer nagyobb a Napunktól, de annál 960-szor fényesebb. A két kísérő már-már az óriás csillagok közé tartozik, bár jóval alacsonyabb a felszíni hőmérsékletük, mint a fényesebb 25 Orionisnak. A Napunknál kb háromszor nagyobbak és 120-szor fényesebbek. 1825-ös első megfigyelésük során először a két halványabb csillagról mutatták ki, hogy fizikailag összetartoznak, későbbi megfigyelések során derült ki, hogy a legfényesebb csillag is a rendszerhez tartozik. A rendszer felfedezője James South brit csillagász volt, aki 1825-ben figyelte meg őket. Katalógus száma S 479.

A könnyebb érthetőség kedvéért az következő képen megjelöltem az említett párokat:

S 479 és STF 708 kettősök. Kattintásra nagyítható.

A 25 Orionist elhagyva déli irányba található Éta Orionis volt a következő égi objektum, amit megfigyeltem. Valójában ez egy olyan rendszer, amelyben 3 csillag kering, de kettőnek olyan kicsi a szögtávolsága, azaz olyan közel látszanak egymáshoz, amit már a távcsövem nem képes megmutatni, így csak egy kísérőt láttam, mégpedig azt, amelyiket W. Herschel is leírt 1781 december 27-én.

Híres katalógusába H VI 67 számon ezt jegyezte be: "In extremo ensis manubrio [A kard markolat végén]. Kettős. Túlságosan egyenlőtlen. L. [főcsillag] w. [fehér], S. [kísérő] d. [halvány] [Rho=111", PA=55°]".  Megjegyzem, hogy Herschel a színeket rosszul látta, ezért színmegadásai eltérnek a valóságtól.

Az eltelt 235 évben kisebb változás volt, ugyanis én már a tagok távolságát 115" (szögmásodperc)-re, a pozíciószöget 52°-ra becsültem. Rajzban is megörökítettem a látottakat.

A kettős balra lent látható. Kattintásra nagyítható.

Balra lent (északnyugaton) látható a fényes Éta Orionis, a főcsillag. A kísérője tőle balra fentebb (észak kelti irányban) látható halványabb csillag. Eltelt pár perc, mire sikerült nekem is megtalálnom, meglátnom a Herschel féle kettős rendszert. Ezért jó, ha az észlelő amatőr csillagász lerajzolja a látottakat, mert így jobban meg tudja figyelni a részleteket.

Az Éta Orionis, vagy 28 Orionis, a Napunknál négyszer nagyobb, és háromezerszer fényesebb, forró, kék óriás csillag, melynek távolsága 970 fényév.

Mire végeztem a fenti csillagok megfigyelésével és rajzolásával, az Orion már erősen nyugatra került, így már csak egy célpontot tudtam megnézni, ez pedig a csillagkép fő látványosságában a Nagy Orion Ködben található Trapézium nevű rendszer.

Az Orion ködét szabad szemmel is lehet látni sötét, fényszennyezéstől mentes égen. Binokulárban, népies nevén kukkerben halvány ködösségként jelenik meg. Távcsővel már csak részleteit lehet tanulmányozni, mert nagy a kiterjedése. A köd csillagközi porból, gázokból álló 30 fényév nagyságú felhő, mely teljes kiterjedésében a telehold másfélszeresének megfelelő területet foglal el az égen. Napjainkban is aktív csillagkeletkezési régió, szinte a szemünk előtt zajlik benne a csillagok kialakulása. Benne fiatal forró csillagok és protocsillagok figyelhetők meg nagy távcsövekkel. Fényképeken gyönyörű látványt nyújt. Egyik kedvenc képemet a ködről a Hubble űrtávcső készítette, a honlapján bárki számára elérhető. Az általam megfigyelt és lerajzolt területet fekete kör jelzi a képen.

A Nagy Orion Köd a Hubble felvételén. Kattintásra nagyítható.

A köd belsejében található a híres Trapézium halmaz, melynek csillagai néhány millió évvel ezelőtt itt alakultak ki. A halmazhoz még több száz csillag tartozik. Amatőrök a négy legfényesebbet tudják megfigyelni. Nevét a csillagok trapézra emlékeztető elhelyezkedéséről kapta Trumpler amerikai csillagásztól. A halmaz első leírása, mefigyelése 1603-ból származik. J. Bayer ekkor csak két egymás melletti csillagot látott. Távcsővel Galilei vizsgálta először, bár a nagy fényes ködöt nem vette észre. 1656-ban Huygens holland csillagász rajzolta le első ízben, egyujjas kesztyűhöz hasonlóan, de ő már észrevette a, hogy nem egy csillagról, hanem többes rendszerről van szó. A XVIII sz-ban Cassini francia csillagász már négy csillagból álló trapéznak észlelte.

Én ilyennek láttam a ködbe ágyazódott trapézt.

Trapézium. Kattintásra nagyítható.

Sajnos a városi fények már elnyomták a ködöt, így a használt mélyégszűrő ellenére, finomabb részleteket nem sikerült megörökíteni, de a Huygens féle ujjat tisztán lehetett kivenni. A Trapézium a rajz közepén látható. Mint már említettem fiatal, forró csillagok, Napunk korához mérten még bölcsődések, bár annak fényét több ezerszer ragyogják túl. Kék színű óriás csillagok, a Napnál háromszor nagyobbak. 2008-ban újból meghatározták távolságukat, ez alapján 1300 fényévre vannak a Földtől.

Mire befejeztem a rajzolást az Orion már nyugaton ragyogott, alsó felét el is takarták a fák. Ezzel búcsút vettem a tél gyönyörű csillagképétől és képletesen a téltől is. Legközelebb már a tavasz meghatározó konstellációja az Oroszlán kerül terítékre. Előlegben a pénteki észlelés végső céljaként az Oroszlánban tartózkodó Jupitert néztem meg. Kék szűrővel és 200-szoros nagyítással szépen látszottak a felhős sávjai, a déli féltekén még a Nagy Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. E bejegyzés zárásaként a Jupiter látványával búcsúzom.

Kattintásra nagyítható.

Viszlát Orion, viszlát tél!


Források: William Herschel's Double Star Catalog
                 Bartha Lajos: A csillagképek története és látnivalói Geobook 2010
                 Jim Kaler honlapja
                 Messier Objects
                 Simbad csillagászati adatbázis

Az Orion kettősei és a Bolygókirály

A bejegyzés bevezető képét nézegetve egy valóságos égi drámának lehetünk tanúi, immár évezredek óta. Ugyanis az ókor óta feszül egymásnak az égbolton a vadász Orion és a Bika. Mindkettő ősi csillagkép, a téli égbolt nagyon feltűnő alakzata, főleg az Orion övét alkotó három, kissé ferdén álló csillagról könnyű megtalálni őket. Februárban az Oriont már déli irányban kell keresni.

A monda szerint Orion Poszeidon tengeristen és az amazon Aurüale fia a legszebb férfi volt a világon. Artemisz a szűz vadászistennő is megkívánta szépsége miatt, de Orion inkább Artemisz társnőire, a Pleiászokra vetett szemet, akik menekültek előle. Mérgében Artemisz egy sebezhetetlen óriás skorpiót szabadított Orionra, mely szúrásával megölte.

A legenda szereplői az égen is megtalálhatók, így az égi vadász, Orion, a Skorpió, a Pleiádok, (mi Fiastyúkként ismerjük, róluk már korábban írtam), az őket védő bikával, ami későbbi kiegészítése a legendának. Amikor a Skorpió keleten felkel, az Orion nyugaton letűnik, az ókor embere ezt úgy magyarázta, hogy menekül a Skorpió elől.

A csillagképben majdnem mindenhol emberalakot képzeltek. Mezopotámiában égi pásztornak nevezték, Egyiptomban Oziriszt, Indiában égi órást láttak benne, a zsidók "Kövér Testőrnek" nevezték, az arabok Al Jabbarnak, Óriásnak hívták. Dél-Afrikában többnyire az öv három csillagát jelölték névvel, három disznónak hívták. Kongóban megint vadászt láttak benne kutyákkal. A dogonoknál gabonahombár volt, Kínában az övet egyszerűen csak Shennek (Hármasnak) hívták. Amerikai préri indiánok szarvast és kenut láttak a csillagképben.

Európa északi részén a germánok és szlávok az öv csillagaiban szénahúzó Gereblyét, vagy Vízhordó rudat láttak, az észteknél karó, dárdacsillag, vagy cséphadaró volt. Mi magyarok sem láttunk soha emberalakot a csillagképben. Néhány alternatív "történész" előadásán azt állítja, hogy az Orion magyar neve igazából Nimród volt. Ez nem igaz! Az Orion magyar neve Kaszás, Kaszáscsillag volt. Eleink ugyanis kaszálót és kaszásokat láttak a csillagképben. Kaszás telkének az Orion négyszögét, Kaszásnak az öv három csillagát nevezték, az alattuk látható halványabb hármas csillagot Cigány kaszásoknak, vagy Marokszedőnek hívták. Az elnevezések tájegységenként változtak. Ide sorolták még az Orion alatt, mögött látható, az égbolt legfényesebb csillagát a Szíriuszt. Ezt Sántakatának, Sántalyánynak hívták, aki a kaszásoknak visz ebédet, de belelépett egy kaszába és azóta biceg. Ezzel magyarázták az alacsonyan álló csillag erős pislogását.

Nos, e rövid történelmi összefoglaló után térjünk rá a megfigyelésekre. Egy korábbi bejegyzésben már írtam az Orionban általam megfigyelt kettős és többes rendszerekről. Most folytatom az ott megkezdett sort. Február 26-án este a bázisra érve hűvös, de tiszta idő fogadott, szélcsend volt. Az e napon felkeresett vidékeket mutatja a következő kép:

Kattintásra nagyítható.

Első célként a Pi3 Orionis jelű csillagot állítottam be. Ennek van "rendes" neve is, az arabból torzult Tabitnak hívják, mely Tartót jelent magyarul. Az okulárba tekintve két kettős csillagot is láttam. A fényesebb, sárgás színű Tabitot és tőle jobbra halványabb kékes színűt, melynek nincsen külön neve. Felfedezője, William Herschel a kettőscsillag katalógusába a H VI 83 (olvasd H 6 83) sorszámmal vette fel.

A Tabit szinte naprendszerünk szomszédságában található, tőlünk 26 fényévre van. A napunkhoz hasonló sárga törpecsillag, alig nagyobb, de háromszor fényesebb annál. A H VI 83 halványabbnak látszik, pedig napunknál két és félszer nagyobb és harmincegyszer fényesebb, jóval forróbb csillag,  viszont nagyon messze, 530 fényévre található.
Észlelési naplómba ezt írtam:
"Kettőt egycsapásra! Az este első célpontja már a keresőben szépen látszott, bár a PI3 Ori kísérőjét nem mutatta, de még 50X nagyítás sem hozta elő. A Pi3 Ori világos kékes fényben ragyogott a LM-ben, a halvány kísérőt csak a 111X nagyítás mutatta meg PA170°-ra. Szeparációt 70"-re becsültem. Kontraszt nagy, az A=3 mg a B=10 mg.
A LM-ben keletre látszik Herschel egyik kettőse a H VI 83. Ennek kísérőjét már a kereső is mutatta, 50X-es is látszott, de legszebb a 111X-el volt. PA3°, szeparáció 95"-re becsültem. A kísérő itt is halvány, kb azonos a Pi3 Ori kísérőjével.

A PI3 Orit sárgásnak, a H VI 83-t kékesnek látom. Rajzoltam is a látványt."

Íme a rajz. Kattintásra nagyítható.

Azért, hogy érthető legyen a rajz készítettem egy vázlatot is, ahol bejelöltem a kettősöket:

Kattintásra nagyítható.

A hírek szerint a Tabitnak lehet bolygórendszere! Az amerikai McDonald obszervatórium munkatársai a csillag fényének váltakozásából arra következtetnek, hogy 0,05 és 5, 2 CSE (csillagászati egység, a Nap-Föld távolsága), között több bolygó is keringhet a csillag körül, melyek 0.84 és 46,7 Jupiter tömegűek lehetnek. Nem kizárt, hogy közöttük Föld-szerű bolygó is található.

Következő célpont az Orion északkeleti felében szerénykedő NGC 1662 nyílthalmaz volt. A halmazocska kifejezés sokkal találóbb, mert igen szerény méretekkel rendelkezik a csillagtársulás. Engem egy szárával lefelé fekvő E betűre emlékeztetett az alakja. A Tejút vidékén ennél jóval nagyobb és összetettebb halmazokkal találkozhat a távcsövező egyén.
Naplómban így írtam róla:
"Az Orionban kettősözés közben láttam meg a térképen ez a halmazt, felkerestem. Érdekes, laza alakzat egy, a szárával lefelé fekvő E betűre hasonlítanám. Átmérője 12-15', Én 15 tagot számláltam meg benne, ebből 9 közel azonos fényességű, kékesfehér csillag. De lehet, hogy a halványabbak már nem tagjai a halmaznak csak azonos irányban látszanak. Összfényességét 7 mg-re becsültem. A halmaz körül ködösséget, fel nem bontott tagok miatti fénylést nem láttam. A tagok eloszlás közel egyenletes, középen van kisebb sűrűsödés."

Az NGC 1662 halmazról készült rajz. Kattintásra nagyítható.

A halmazt William Herschel fedezte fel 1784-ben. Fiatal, kb 420 millió éves, nagyon forró csillagok alkotják, távolsága 1425 fényév.


A halmaz megtekintése után az Orion öv közelébe irányítottam a távcsövet.Itt van ugyanis a 22 Orionis nevű csillag, ami kettős is, de mégsem. Itt kissé hosszabban elidőztem, mire megértettem a látottakat. Az okulárba nézve rögtön szembeötlik két igen fényes csillag. Az egyszeri szemlélő azt hinné, hogy megtalálta a kettős csillagot, de nem! Ezek ugyanis fizikailag nem tartoznak össze, csak optikailag látszanak együtt. Viszont mégis csak van itt egy kettős rendszer, de nem adja könnyen magát. Az alsó, halványabb csillagnak ugyanis van fizikai kísérője, de igencsak halovány. Eröltetni kell a szemet, mire megpillantja az ember. A naplómba így írtam erről:
"Nagyon szép látvány a két kékesen ragyogó csillag a LM közepén, bár a NY-i, mintha 1 mg-vel halványabb lenne. Még egy hasonló fényű van keletre a LM szélén. Ezek határozzák meg a látványt. A két csillag nem igazi társ, a 22 ORI-t a WDS nem ismeri. Hosszabb szemlélés után, és a nagyítások cserélgetésével, válik láthatóvá az alsó, Ny-i csillag igen halvány kísérője. Nehéz észrevenni, mert fényét szinte elnyomják a fényes csillagok. Megpillantása sikerélmény volt, mert előtte a Rigel kísérőjét nem sikerült meglátnom.
Nagy fényességkülönbségű, közepesen tág rendszer. Az A tag 6 mg, a C 11 mg, ami PA120°-ra és 40"-re van a főcsillagtól. Rajz készült."

A 22 Ori, ahogy láttam. Kattintásra nagyítható.

Az érthetőség kedvéért a következő rajzon kiemeltem az igazi kettős csillagot, melynek katalógus neve HJ 697.

Kattintásra nagyítható.

A rendszerben három csillag található, de az egyik fényessége kívül esik a távcsövem határfényességén, így nem láthatom. A főcsillag a Napnál háromszor nagyobb, négyszászor fényesebb, kékes óriás csillag. Iszonyatosan messze van tőlünk, 1004 évet utazik a fény, mire ideér.


Készítettem egy látványos fantázia rajzot, melyen az előbb említett csillagok nagyságát szemléltetem a Napunkéval összehasonlítva.

Kattintásra nagyítható.

Legvégül a már kellemes magasságban járó Jupitert vettem célba. A bolygók királyát a tavalyi kedvezőtlen láthatósága miatt (nappali égen volt), csak most tudtam először megtekinteni, és rég nem látott ismerősként üdvözölni. Nagyon szépen látszottak a hatalmas korongon a felhősávok, sőt, még a Vörös Foltot is sikerült megpillantanom. No, Kedves Olvasó, ne a Hubble távcső és a különböző szondák által készített csodálatos képekre gondoljon! A Nagy Vörös Folt meglátásához igen csak mereszteni kellett a szememet. Egy sötétebb foltot láttam a déli egyenlítői övnek nevezett sávban. Galilei holdjai viszont szépen látszottak a bolygó körül. Legtávolabb keletre a Callisto, nyugatra kifelé az Io, felette az Europa, kijjebb a Ganümédesz volt.

A Jupiter. Kattintásra nagyítható.

Szép, tartalmas estét töltöttem el ismét az ég alatt. Sajnos, több tervbe vett kettőst nem találtam meg, a Rigel igen halvány kísérőjét sem tudtam megpillantani, de az itt említett és a többi itt nem említett észlelés miatt mégis eredményesnek éreztem az eltöltött időt.

Források: Bartha Lajos A csillagképek története és látnivalói (Geobook 2010)

                 Simbad csillagászati adatbázis honlapja

                Jim Kaler Stars honlapja
                Washington Double Star Catalog

Az űrkiállításon jártunk

Január 15-től tekinthető meg a Millenárison a Nemzetközi űrkiállítás. A feleségemmel, Klárival mi február 06-án jártunk ott. Nos, az érzéseim vegyesek, mivel ez a kiállítás inkább az átlag nézőnek szól és aki kicsit jobban tájékozott az űrkutatás történetében és jelenében, illetve ha figyelemmel kíséri a napi történéseket erős hiányérzettel barangol a kiállított tárgyak között.

Nem kritizálok részletesen, röviden pedig annyit írnék, hogy a kiállítás erősen amerikai szempontból mutatja be az űrkorszak hajnalát, az első próbálkozásokat, az "űrversenyt". Amit hiányoltam: többek között az automata szondákat egy árva Mariner képviselte, a Mars kutatást, pedig a 2004-es Opportunity marsjáró. A Voyager szondákról, amik már a naprendszer határán is túl vannak, szó sem esik, A címe szerint nemzetközi kiállítás nem említi az ESA sikeres vállalkozását a Rozetta missziót, ami elsőként szállt le egy üstökösre, vagy a tavalyi szenzációról a Plútó eléréséről sem volt szó.

A kiállítás ennek ellenére tetszett, gyerekeknek jó időtöltés, főleg a végén levő szimulátorokkal tudnak jót játszani. Azért nem ártana egy szakavatott vezetés, mert a kiírásokat nem mindenki olvassa el, és hallottam félművelt apukától olyat mondani gyerekének, hogy ott a helyszínen hátraszaltót csináltam. No csak képletesen!

A kiállításon készült képeket itt lehet megtekinteni.


Frissítés, 2016. február 10.

Hétfőn, azaz február 8-án, az esztergomi Városi Könyvtár vendége volt Farkas Bertalan. Az első, világűrt megjárt magyar űrhajós mesélt 36 évvel ezelőtti élményeiről, a kiképzésről, az űrutazásról a Szojuz 36 fedélzetén és a Szaljut 6 űrállomáson eltöltött 8 napjáról a zsúfolásig megtelt Városi Könyvtárban. Nagyon érdekes volt az élménybeszámoló, büszke vagyok, hogy kezet rázhattam vele, akit 16 évesen csodálattal nézhettem a tv-ben, amint az űrben lebegve köszöntött minket. Persze később rengeteg híradást, fényképet látott az ember róla, de így "élőben" találkozni, hallgatni, beszélni vele, kezet fogni nagyon más érzés volt.

Az eseményen készített pár képet itt lehet megnézni.

Az Orion kettősei és egy üstökös

Észlelésre kész a bázis.

Február első hétvégéje végre alkalmat adott arra, hogy ismét a távcső mellett tölthessek el estéket. Nagyon vártam már ezt a lehetőséget, ugyanis tavaly november 13-a óta nem vettem elő a távcsövet, nem gyönyörködtem a naplementében, nem láttam a szürkületből előbukkanó csillagokat. Vagy nem volt időm, vagy a Kárpát-medencében hosszú időre megülő köd, pára és borult ég akadályozott. Hja, jó lenne egy űrtávcső....

A távcső beállításával, ami máskor 10-20 perc alatt meg van, most legalább másfél órát töltöttem el, mire az automatizált, "GOTO" állvány a kívánatos hibahatáron belül üzemelt. Két hónap kihagyás a gyakorlat rovására ment.

Pénteken, azaz február 5-én, derült idő várt, bár csak látszólag volt szép az ég, az alacsonyan álló csillagokból semmi nem látszott, az északi égen a Göncöl szekerét is nehéz volt kivenni, sőt az este első órájában még felhőátvonulások is keserítették az életemet. A rossz átlátszóságú ég dacára kb öt perces keresgélés után sikerült megtalálnom, és távcsővégre kapnom a tavaly ősz óta a Föld közelében kóválygó üstököst, amit az amatőrcsillagászok Katiként emlegetnek a levelező listán, a hivatalos, "születési" neve pedig a romantikusan hangzó C/2013 US10 Catalina. Észlelés előtt interneten néztem meg, hol kellene lennie az égi vándornak és persze nem volt ott. De kis bolyongás az égen és egyszer csak teljes pompájában beúszott az okulár látómezejébe. Egyáltalán nem volt olyan, mint a róla készült számtalan fényképen, de legalább a saját szememmel láttam őnagyságát!

Tulajdonképpen első pillantásra halovány pacának tűnt, de ha az ember hosszabb ideig nézegeti azért elő-elő tűnnek finomabb részletek. Az előbb említett "paca" nem más, mint az üstököst körülvevő gázburok, a kóma. Nagyon diffúz látvány volt, kiterjedését 7'-re becsültem, vagyis még elég aktív a mag. Még egy kis csóvát is láttam derengeni a kómából kelet felé, bár az a szomszédos csillagnál megszakadni látszott. Jó öt percig jártattam a szemem, mire felvillant a mag is. Így mindene meg lett az üstökösnek. Próbáltam nagyobb nagyításon is megnézni őkelmét, de annyira rossz volt az északi égbolt, hogy maradtam a kisebb nagyításnál, ott egyébként is a környező csillagokkal szebb látványt nyújtott. Összehasonlítva a tavalyi Lovejoy üstökössel a mérleg nyelve ez utóbbi felé billen, ha a látványt vesszük alapul. Azért a Katiról is készítettem egy rajzot, íme ezt láttam, így láttam az idei év első üstökösét:

A C/2103 US10 Catalina üstökös. Kattintásra nagyítható.

Február 6-án hazaérve az űrkiállításról, amiről később fogok írni, annyi időm volt, hogy átöltözzek, bekapjak valamit és már mentem is kitelepülni. Ismét verőfényes napsütés volt, napközben derült ég, és ismét csalódtam. Az este beálltával a láthatóság rohamosan csökkent, az alacsonyan levő csillagok szintén nem látszottak, a nyugati égbolt egyenesen katasztrófa volt. Viszont a déli égen nagyon szépen látszott a tél híres és feltűnő csillagképe az Orion. Könnyű felismerni az öv jellegzetes hármas csillagáról.

A két vizsgált csillag az Orionban. Kattintásra nagyítható.

Most szó szerint az égiek döntötték el, merre forduljon a távcső objektívje. Eredetileg a Nagy Göncöl környékén akartam körülnézni, de ott olyan rossz ég volt, hogy maradt a tisztábbnak látszó déli Orion, aminek is az észak nyugati részén levő kettős csillagok közül szemezgettem. Itt most csak két kettős, illetve többes rendszert szeretnék megemlíteni, ezek ugyanis az olvasók számára is látványosak, érdekesek lehetnek.

Az első csillagnak nincsen külön neve, szerényen bújik meg az Égi Vadász karjáról lelógó oroszlánbőrt képviselő alsó csillag felett. Katalógus neve STF 627. Ha lenne kettőscsillag kereső iskola, akkor ezt a párost példaként említenék, annyira jellemző a kettősökre. A távcsőben két, azonos fényű csillagot láttam nagyon közel egymáshoz ragyogni. Első pillantásra látszik, hogy együvé tartoznak. Tőlünk 111 fényév távolságban vannak, igen forró csillagok, felszíni hőmérsékletük 10.700 °K körül van, viszont a Napunknál jóval kisebbek, annak körülbelül fele a nagyságuk, az energiatermelésük ugyanakkor a Napunkénak kétszerese. Vagyis igen erős és agresszív törphöz lehetne őket hasonlítani. 1799-es első megfigyelése óta a két társ egymáshoz viszonyított helyzete alig változott, tehát keringésük nagyon lassú. Mindenesetre sokáig elnézegettem a párost.

Kattintásra nagyítható.

Az alábbi fantáziarajz azt mutatja, ha a Napunkat és az STF 627A csillagot egymás mellé tennénk, hogyan néznének ki, így könnyebb elképzelni a méreteket. Jobbra a sárga csillag a Napunk, balra a kékesfehér STF 627 rendszer A tagja, a B tag is hasonlóan néz ki és mérete is hasonló.

Kattintásra nagyítható.

A másik csillag az Orion öv alsó csillaga, az Alnitak nevezetű, alatt szabadszemmel is látható Szigma Orionis névre hallgat, a kettőscsillag katalógusokban STF 762 számon található. A rendszernél és az azt alkotó csillagoknál érdemes kicsit elidézni és részletesebb vizsgálat alá vonni őket.

Megállapítható, hogy elképzelhetetlenül messze vannak tőlünk, 1164 fényévre. A tagok fiatal, nagy tömegű csillagok. Érdemes őket Napunkkal összehasonlítani, hogy elképzelésünk legyen fizikai tulajdonságukról. A rendszer legnagyobb tagja a Szigma Orionis A csillag felszíni hőmérséklete 33.000 °K felett van. Összehasonlításul a Napunké 5.500°K. Kétszer akkora, mint a Napunk, viszont annál 2700-szor több energiát termel és bocsát ki környezetébe, és 18-szor nagyobb a tömege. A csillagnak van egy kisebb kísérője is, amely olyan közel van hozzá, hogy csak nagy távcsővel pillantható meg. A Szigma Orionis fényváltozásaiból arra lehet következtetni, hogy a szoros társ 170 évente kerüli meg a nagyobb testvérét.

Észlelhető viszont másik két kísérője, melyek a Szigma Orionis E és D jelet kapták. Az E tag is viszonylag közel található a főcsillaghoz, mintegy 4.600 csillagászati egységre kering. (Egy csillagászati egység a Nap-Föld távolsága, azaz 150 millió km.) A D csillag 15.000 csillagászati egységre található. Mindkét kísérő forró, kék színű csillag, a Napunknál kicsit kisebbek, viszont 7-szer nehezebbek, energiakibocsátásuk 210-szer nagyobb annál. A HRD grafikon alapján az A csillag inkább már az óriások közé, míg az E és D csillag a normál fősorozathoz tartozik. A csillagok közelében az Orion csillagkép egyik csillagbölcsője található, az is valószínű, hogy a többes rendszer tagjai ott születtek pár millió évvel ezelőtt. A Nap korához -6 milliárd év- viszonyítva tényleg csak újszülöttek, viszont eddigi fizikai jellemzőik alapján nem lesznek hosszú életűek.

Kattintásra nagyítható.

Az előzőekben már volt szó a csillagok méreteiről. Azért, hogy jobban el tudjuk képzelni őket készítettem egy fantáziarajzot. Ha valami csoda folytán a Szigma Orionis rendszer csillagait és Napunkat egymás mellé tennénk ezt az érdekes képet látnánk. Jobbra a sárga csillag a Napunk, balra a nagyobb világoskék a Szigma Orionis A csillaga, a sötétkékek az E és D tagok.

Kattintásra nagyítható.

A rendszer első megfigyelése 1779-ben történt, a  tagok azóta csak pár tized másodperccel mozdultak el egymáshoz képest. A tagok közelsége a távcsőben is látszik. Az okulárba tekintve kéken izzó csillagot látunk, kísérői pedig közvetlen mellette találhatók, jól elkülönülve. Az E tag a legközelebbi, mellette a D csillag van keleti irányban. Tartozik még csillag a Szigma Orionishoz, viszont a világos égi háttér nem tette lehetővé, hogy megkeressem a rendszer összes tagját, ahhoz majd kedvezőbb égi körülmények kellenek. A szép és ritka látványról készítettem egy rajzot.

Szigma Orionis rendszere. Kattintásra nagyítható.

Jó volt ismét a csillagok alatt, között kalandozni, elmerülni az űr végtelenjében, kéthavi kényszer szünet után. Remélem, az időjárás a jövőben kegyesebb lesz és többször tudok kiülni a távcső mellé, gyönyörködni a fölénk terülő égboltban, feltárni, megfejteni titkait.

Alexandriai kráterek

A napokban, a Csillagváros fórumon olvasottak adták az ötletet ennek a bejegyzésnek megírásához. A fórumon többek között arról volt szó, hogy az Irakban fekvő, ókori Nimrud város maradványait az Iszlám Állam vallási, vagy tudja fene mi okból lerombolta. Erre nekem meg eszembe jutott, hogy nem ez az első eset, hogy ókori maradványokat, kincseket rombolnak le vallási fanatikusok, ráadásul a történet szereplőinek a nevét Holdunkon kráterek is őrzik.

Ilyen esztelen rombolás történt az egyiptomi Alexandriában is a 640-es években. Ekkor foglalták el a muzulmánok Egyiptomot. Állítólag a katonák megkérdezték I. Omar kalifát, hogy a könyvtárban levő könyvekkel mi történjen. A kalifa azt mondta, hogyha azt tartalmazzák ami a Koránban van, akkor feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek. Így a könyvtár és a könyvek elégtek. A történészek szerint ez a történet hamis. Ami biztos, hogy az ókor legnagyobb tudományos intézete végleg megsemmisült, a könyvállománya elveszett. De nem ez volt az első eset, hogy a könyvtárat kár érte fennállásának közel 900 éve alatt. Egyiptom római meghódítása idején is szenvedett a könyvtár, aztán Marcus Aurelianus, később Diocletianus császárok vezette ostromkor is megsérült. A könyvtárban több ókori tudós is tanított, kutatott, könyvtáros is volt. Közöttük a világ első matematikus és csillagásznője Hüpatia is, aki a Kr.u.IV-V. sz. fordulóján élt.

Alexandriában ebben az időben azonban a politikai légkör nem kedvezett a régi vallásoknak és az ókori filozófiának, tudománynak. Először Teofil (Theophilus) alexandriai pátriárka átvizsgáltatta a könyvtár könyveit, melyek azok, amelyek a keresztény tanokkal nem egyeznek. Ezeket azután tiltottnak minősítette. Halála után utóda, Szent Cirill (Kürillosz, Cyrillus) püspök még keményebben lépett fel a könyvtár ellen, Hüpatiát az elvakult, feldühödött tömeg 415-ben meggyilkolta, mint pogány boszorkányt. Ezt a drámát több irodalmi alkotás és a 2009-ben készült Agora című film is feldolgozta. Hüpatia szerepében a szép színésznő Rachel Weisz látható. Hüpatia tragédiáját megelőzően egy évszázaddal korábban élt Alexandriában Szent Katalin, aki hite miatt keresztény vértanú vált, ugyanis nem volt hajlandó pogány áldozatokon részt venni, ezért lefejezték. Történetéről bővebben itt lehet olvasni. Emléknapja a Katalin nap, november 25.

Azonban nem csak a történelem lapjain találkozhatunk a fenti nevekkel. Ha első vagy utolsó negyed idején a Holdra nézünk, az egyenlítő alatt pár fokkal három nagy, összefüggő krátert láthatunk előbukkanni az árnyékból, melyek a távcsőben megkapó látványt nyújtanak. A három kráter közül az északit Teofilról, a déli szomszédját Cirillről, és az ez alattit Katalinról nevezték el. A képen pirossal satírozva jelöltem meg az alexandriai krátereket. A kép az utolsó negyed idején készült.

Kattintásra nagyítható.

Ha részletképen vizsgáljuk, vadregényes vidék tárul elénk. A következő felvételen "fekvő helyzetben" látjuk a krátereket, az északi irányt bejelöltem. Látható, hogy a Méz tengere nyugati partján terülnek el. A Theophilustól északkeletre 250 km-re fekszik a Hüpatiáról elnevezett romkráter.

Kattintásra nagyítható.

Közelebbről a három alexandriai kráter így néz ki. A legmarkánsabb és legfiatalabb a Theophilus. Átmérője 100 km, a falak 4400 m-re nyúlnak a bazaltos felszín fölé. Érdekessége a négy csúcsú központi hegye. Ezek jól kivehetők a felvételen. A központi hegy magassága eléri az 1400 métert.

Kattintásra nagyítható.

Az alatta levő, Szent Cirillről elnevezett kráter, a Cyrillus, már nagyon öreg, 3,5 milliárd évvel ezelőtti becsapódás hozta létre. Alakja már erősen roncsolt, fiatalabb becsapódások, főleg a Theophilust kialakítók feltöltötték, de falai még így is szépen kivehetőek, bár lankásabbnak tűnnek, mint északi szomszédjáé. A felvételen látható háromcsúcsú központi hegye is. Átmérője 90 km.

Legdélebbre helyezkedik el a Szent Katalinról elnevezett kráter, a Catharina, amely egyidős a Cyrillusszal. Ez is 100 km átmérőjű alakzat. Erősen roncsolt, lépcsős falai így is 3300 m-rel nyúlnak a kráter alja fölé. Északi felén szépen látszik a 48 km átmérőjű Catharina P jelű kráter, amely egy későbbi becsapódás nyomán keletkezett.

A Theophilustól északra, az Érdesség öblének nyugati partján, egy kisebb hegygerincet zár le a Hüpatiáról elnevezett kráter, melyet a következő képen X-el jelöltem. A Hypatia északnyugat-délkelet irányban megnyúlt roncsolt kráter, hossza 48 km, kora kb. 3,2 milliárd év. A kráter alja sík, lávával töltődött fel, délkeleti falai magasak és meredekek. Lenti szomszédja, a kerek Hypatia A jelű kráter 16 km átmérőjű. A képen a kráter belseje még árnyékban van.

Kattintásra nagyítható.

Ma délután számomra így kapcsolódott össze a történelem és a csillagászat, napjaink eseményeivel.